11

Az Unterrainer-ház
Kerekeskút utca
Augusztus havának 5. napja, reggel

A SZENTLÉLEK-TEMPLOM plébánosa, Gottschalk Witte, aki több mint két éve élt Tallinnban, és lassacskán kezdte megszokni ezt az északi vidéket, felülkerekedve megannyi kényelmetlenségen és furcsaságon, mogorva ábrázattal ücsörgött az ágyban hálószobájában, amelyet a régi ház padlásának átépíttetésével alakított ki.

Esett az eső, és úgy tűnt, vége az aszálynak, Wittének örülnie kellett volna ennek, mert ez azt jelentette, hogy az idén talán elkerüli a vidéket az éhínség, a kókadt kis növénykékbe visszatér még az élet, és termést hoznak.

Ezen a reggelen mégis képtelen volt átadni magát az örömnek, egy álom kínozta. Nemrégiben töltötte be az ötvenet, és azt gondolta volna, hogy egy ilyen idős férfin már nem foghat ki, nem gyötörheti semmiféle álom, ez azonban úgy megviselte, hogy Witte nem volt benne biztos, hogy az oltárnál való szolgálatban, az imádságban, az igehirdetésben és a mélységes bűnbánatban békét és vigaszt lelhet. Mindezek többnyire segítettek, Isten szolgája volt, lelkész, szerette istent, és szerette a hivatását. Ha valaki tanácsot kér tőle, hogyan szerezhetné vissza elveszett lelki békéjét, akkor imádságot, gyónást és bűnbánatot javasol, mert ezek enyhítik a lélek gyötrelmeit, és megtisztítják magát az embert. Isten országában mindenre van gyógyír.

Ennek az álomnak a kezdeti mérhetetlen édessége később kínt és szenvedést hozott, mintha démonok vonták volna Wittét deresre éjszakánként, gyötrő emlékképeket idézve fel a múltból, olyan régi időkből, amik nappal alig-alig jutottak eszébe. Éjszaka azonban, igen, éjszaka megjelentek és sanyargatták a lelkét. A régi bűnök hosszú árnyat vetnek, hallotta Witte olykor, na de nem adja-e át magát évtizedek óta a mélységes bűnbánatnak, önmaga sanyargatásának, a buzgó böjtölésnek, vajon nem vette-e a fáradságot, hogy még Compostelába is elzarándokoljon? Volt-e joga ennek az álombéli lidércnek, hogy újra meggyötörje, olyan dolgokra emlékeztetve, melyekből – már amennyire egy földi halandó számára ez lehetséges – hite szerint megváltatott? És ha bárkinek is jogában áll a szemére vetnie valamit, akkor az saját maga, senki más.

Éjjelenként azonban mégis megjelent az álombéli lidérc, hogy sok évvel azelőtti eseményeket idézzen fel: az idős férfit, a Mestert, lelkesítő szavait, melyek forrók voltak, hogyan keveredik az ő vérük Jézus Krisztus vérével, hogyan születik a bűnből fájdalom, a fájdalomból gyönyör, a gyönyörből pedig Istenhez való közelség. Ó, Witte emlékezett a fájdalomra, a gyönyörre és az önkívületre, de emlékezett annak az asszonynak az arcára és szemére is, melyben a gyönyör egyszerre kihunyt, és felváltotta a tudás. A hideg és örökkévaló tudás. Witte öröme pedig abban a pillanatban bűnné lett.

Belépett Margelin, kezében Witte tiszta ruháival, az ágy előtti székre tette őket, és meredten bámulta a testvérét.

– Nem érzed jól magad, drága bátyám? – kérdezte aztán.

Witte felsóhajtott.

– Nem aludtam valami jól – válaszolta szűkszavúan.

– Már megint? – kérdezte a nő, és aggódva méregette Wittét. – Legutóbb a patikustól kértem orvosságot, aki kapor- és cickafark-tinktúrát javasolt arcra kenve, de ez sem segített, ugye?

– Egyszer talán segített, ma azonban… – Nem akart beszélni Margelinnek az álmairól. Annak ellenére, hogy azokban a nő is jelen volt, fiatalon, akárcsak ő. Margelinnek nem kell tudnia arról, hogy ez még mindig felzaklatja.

– Tudom – mondta a nő. – A ház az oka. Ebben a házban nekem sem jön mindig álom a szememre.

– A ház? – vetette oda közömbösséget színlelve Witte. – Mi köze a háznak ahhoz, hogy nem tudok aludni?

– Ne is titkold! Te is hallottad, tudom.

– Mit hallottam?

– A kísértetet, a vezeklőt. Tudod te nagyon is jól, mi az, ami itt bolyong, bűneinek bocsánatáért esdekelve, drága bátyám. Tudod jól, mert mindez igaz, a Mester maga beszélt róla, hiszen a Mester tudta, mert a Mester maga…

– Hallgass, asszony! – ripakodott rá Gottschalk Witte gorombán. Már megint ez a név, már megint ez az ember! – Fiatalok voltunk, túl sok olyan dolgot elhittünk, amit nem lett volna szabad.

– Ne titkold! – ismételte az asszony, ezúttal parancsolón. – Tudod, hogy szín igaz, amit a Mester erről a házról mesélt. Te is hallottad. azokat a hangokat. Olykor reggelenként láttam az arcodon, az évek során megtanultam leolvasni az arcodról azokat az érzéseket, melyeket annyi igyekezettel próbálsz eltitkolni.

– A Mester nem tudhatta, hogy ez a lélek nem lel nyugodalmat. Az egész egy agyrém, semmi több.

– Korántsem – kötötte Margelin az ebet a karóhoz. – Nem akarod meghallani azokat a hangokat, de neked kéne a legjobban tudnod, hogy a Mester sosem hazudott.

– Húgom! – kiáltott föl Witte. – Te teszel nekem szemrehányást, te?

– Ami történt, megtörtént, nem lehet többé semmissé tenni, drága bátyám. És ez erre a házra is igaz. Csúnya és gyalázatos bűnnek volt a színhelye, a bűnösök lelkei a mai napig itt tévelyegnek a házban, ezt te is hallottad. Maga a Mester az, aki rákényszeríti őket a vezeklésre! Te is ugyanúgy föl szoktál riadni éjszakánként, és neked is ugyanúgy tudomásod van azokról a becstelenségekről, melyek ebben a házban megestek. A Mester a másvilágon ostorozza ezeket bűnösöket, azok pedig bánják vétkeiket!

Igen, Margelinnek igaza volt. Witte is hallotta számtalanszor ezt a nyüszítést vagy sóhajtozást. vonyítást, a kínzó fájdalomtól elgyötört ember nyögését. Nem, nem emberét, hiszen ebben a házban Margelinen és rajta kívül senki nem lakott, és nincs az az élő ember, aki ilyen hangokat lenne képes kiadni magából. Hallotta a hangokat, talán néhány éjszakával ezelőtt és korábban is, és imádkozott, hogy távol tartsa magától az olyan gondolatokat, melyek Istenbe vetett hitét megingathatták volna. Megannyiszor, mikor álmából felriadva rémülten meredt az ajtóra, rettegett, hogy most fog belépni rajta a Kerekeskút utca lidérce, akit a démonok küldtek, hogy méltó büntetést mérjen őrá.

De erősnek kellett maradnia, hinnie, és ha szenvedés szabatott ki neki osztályrészül, akkor felemelt fővel, büszkén kell kiállnia próbatételét. Tudta jól, miféle ház ez, épp ezért bízott abban, hogy itt menedéket, megváltást és szabadulást nyer. Csak nincs megtiltva, hogy ezekben részesüljön? Még akkor sem, ha életében olykor-olykor apró örömökkel melengeti a szívét. Mert biztosan tudta: megváltás nincs bűnbánat nélkül. De a bűnbánat is nyújthat örömöt.

Ledobta magáról a takarót, és fölkelt az ágyból. Anyaszült meztelenül állt Margelin előtt, és így szólt:

– Jól tudod, hogyan kell az embernek viselkednie és gondolkodnia, hogy a Gonoszt távol tartsa magától.

– Igen, tudom, drága bátyám – válaszolta amaz, hosszasan szemügyre véve Wittét. – A Szent Szűz mutat nekünk utat, ha buzgón imádkozunk hozzá, és tisztán tartjuk gondolatainkat.

– Pontosan – hagyta jóvá Witte. – Az ő útmutatása alapján kell cselekednünk, így bűneink bocsánatot nyernek.

– Bűneink? Csak nem vétkeztél, drága bátyám? – A nő még mindig bámulta a férfit, egyre szaporábban kapkodva a levegőt, keze megremegett.

– Igen, szerencsétlen bűnös vagyok, és gyónni akarok. Most azonnal gyónnom kell.

– És vétkeidért meg kell bűnhődnöd.

– Fájdalmasan meg kell bűnhődnöm. Kérlek, büntess meg, asszonyom! – Mester… Valaha a Mestertől kérte ezt.

– Akkor térdre! – parancsolta a nő. Hangja megváltozott, a ruhakupac a földre hullott, kezében pedig nem volt más, mint a korbács, amit eddig a bátyja frissen mosott, vasalt papi klepetusa alatt rejtegetett. – Mikor gyóntál utoljára?